Kegyetlen nő.

Megviselte az élet, kihasználták , semmibe vették, elvesztette az önbecsülését, azt hitte, ő nem nő többé. Egy napon egyedül maradt, most gondolta minden visszaad.Kihasznál mindenkit, amiért sárba tiporták, nem kímélve átgázol a férfiakon. Így is tett, kinyílott, hirtelen megváltozott, ölelt ő, csókolt, de érzése semmi nem volt. Vágy volt,szenvedély, hajtotta a vére a létfenntartásért. Kegyetlen volt, egyik férfi karjából esett a másikba, nézett maga elé, semmit mondva, s nem gondolkodva. Szemei sápadtan néztek a fény felé, s feltette kérdését önmagának: ez az , ez az én célom, ezt akartam én? Nézte a ruháját, nagyon kivágott volt, fehér melle majd kiesett belőle, szoknyája alig takart valamit, ki ez, ki ez a nő, hol vagyok én - kérdezte önmagától. A válasz most még hallgatott, boldog így én nem tudok lenni, én csak egyet tudok, egyet akarok. Örökké szeretni. Ki végre engem akar, s nem azt a valamit, mit a ruhám alig takar!

S egy tavaszi napon rátalált valaki, ki messzi volt tőle, de kölcsönös volt a bizalom. Pár nap után már hiányolták egymást, kimondták a varázsszót: Szeretlek - így ismeretlenül is. A nő kezdett visszaváltozni, önmaga lett újra, blúza újra takarta testét, s a férfit akarta, ki őbenne fedezte fel a nőt, álmai asszonyát. Találkoztak, s olyan volt mint a mennydörgés, összefonódva borultak egymás karjába, megérkeztünk végre, itthon vagyunk.Sírtak, nevettek, tudták megérte. A nő el akarta mondani a múltját, de ő nem volt rá kíváncsi. - Az akkor volt szívem, most csak a most van, a jelen érdekel és a jövőnk, a múltból csak annyi, amit fontos elmondani. A nő hallgatott, szíve hevesen dobogott, bezárta végleg a kegyetlen nőt magába, így boldogan él most, új kedvese mellett, kit szeret, ki szereti, mindenek előtt egyformán társnak, barátnak tekinti. Szemei visszanyerték az elveszett fényt, sápadt bőre újra ragyog, boldogan mondja, megtaláltam magam, én újra ÉN vagyok!