Vonat fütty hasított az éjszaka csendjébe,
a kis Piroska csak úgy megszokottan zakatolt.
Barátságos hangja már hiányzott,
ő pedig kedves utasokra vágyott.
Minél többet szeretett volna vinni,
minél több csodás tájat felfedezni.
A peronon várták már a hajnali kelők,
van ki izgatottan gondolt rá, milyen lesz ő.
Milyen belül a fülke, kényelmes vagy kopott.
Annyi kérdés volt mi bennük megfogalmazódott.
Végre feltűnt az erdő között a kanyarban,
a vágánynál hatalmas tömeg gyülekezett.
Fogták sietve kezükbe a bőröndöt,
a közelgő vonat okozott izgalmat s örömöt.
Utaztak végre, ki ide, ki oda,
munkába vagy megérdemelt szabadságra.
Piroska önfeledten boldogan száguldott,
látta újra a csodásan hullámzó Balatont,
látta a hegyeket, fenyvesekkel teli dombokat,
szívébe zárta emlékként az illatukat.
Ma reggel is mint mindig, boldog volt,
nem tudta még ez az utolsó útja most.
Nincs rá szükség, erre többé nem jár a vonat,
rozsda lesz mi megeszi a vágányokat.
Ő múzeumba megy, hol nézheti kíváncsi tömeg.
De ő nem erre vágyott, neki más küldetése volt.
Szomorúan áll, vágyakozik, álmában újra zakatol,
rengeteg az utas kit ő visz, s füttye megint szól.
Hangosan dobog kicsi gép szíve, olyan hangosan,
felébredne ő, ha tudná rá még igenis szükség van!.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése