Álom mindig az

kopott omladozó ház falak
ódon macskakövel kirakott út
útszélén délceg jegenyesor
az öreg fák mellett van egy park
benne áll egy ócska piros pad
szél fújja felé a levelet
a bokron pici madár dalol
körötte tán százszorszép nyílik
egy fiatal pár most arra tart
a padhoz érve csókolóznak
neki indulnak egy álomnak
a pad évek óta ott van
csak a pár változó mindig más
mégis ugyanaz az álmodás

Csókodra vágyom

elférsz itt mellettem
öleld át magányom
remeg érted szívem
nélküled én fázom
kelj életre bennem
csókodra most vágyom

Újra elsős

Fiatalodtam, visszamentem az első osztályba,
jelentkeznem kell, ha ki kell mennem!

Hinni szeretnék

Hinni akarok a szerelemben,
bízni, és szeretni a világot.
Magamhoz ölelném a végtelent,
szorosan, el sosem engedném.

Még fetrengek

Koszos avarban fekszem a mocsokban,
fetrengek én saját hányadékomban.
Fájdalom járja át aszott testemet,
csak kínok között őrjöngve fetrengek.
Várok valamire, a megváltásra,
várok a megszűnés pillanatára.

Megváltás lesz ez bűnös gaz lelkemnek,
édes kegyelem most gyarló énemnek.
Könnyeim iszapos medrében fürödve,
bánatosan gondolok a jövőre.
Hol nem látom a rögös utam végét,
nem látom, hogy jönne a felém a fény!

Hát nincs már kiút a labirintusból,
ki találok még a tövises útból?
Sűrű sötét köd lepi be a tisztást,
végét nem látom be, van e itt még más!
Erdő, erdő, nyirkos és sűrű sötét,
oszlasd felettem a homályom ködét!

Forrást akarok ,melynek vize tiszta,
forrást, boldog ember ki vizét issza.
Nekem miért nincs, miért nincs ragyogás,
miért csak a mocsok jut, s a hanyatlás?
Miért a sok sok útvesztő buktató,
hányok. látod most őrjöngve, hát ez jó?

Állj fel végre, köpj nagyot a világra,
állj indulj előre, büszkén sétálva!
Húzd egyenesre magad, nem vagy senki,
húzd, s utadon nap fog újra ragyogni.
Koszos avarban fekszem a mocsokban,
fetrengek még saját hányadékomban!

Vágóhídon

Nem érzem néha ,hogy ember vagyok,olyan mintha a vágóhídon lennék,
megvagyok bélyegezve, már csak a kolomp hiányzik a nyakamból.

Bombázó

Fogy le mondták, mekkora a melled, 
kiabálták nevető emberek,
addig élek, megmutatom nektek.
Leszek hamarosan egy bombázó,
a főtéren is büszkén sétáló!

Néztek csak rám, ez a nő egy madám,
ámulj most szem, hallgass el némán száj,
itt sétál egy majdnem tini kislány.
Ki ez , találgatva megkérditek,
hát az vagyok, kit megvetetettek!

A hájas ugye letudott fogyni,
két színűek , most fogok nevetni,
pedig úgyis tudtam én szeretni.
Megalázva, sírva is én voltam,
én , még akkor is sárba tiportan!

Szívemben ugyanaz a szív dobbant,
eremben az a pirosvér lobbant.
most pedig nézd, mindenki megtorpant!
Csak belül mélyen, az érzés lett más,
ott gyökeret vert a megalázás!

Elmúlik minden

Sivár temető, benne sírhalom,
élő szívekben ott a fájdalom.
Életek tűntek el hantok alatt,
dobogó szív helyett csak gyász maradt.

Voltak ők egykor büszke daliák,
gyermeket szerető anyák , apák.
Bíztak, győzik a világ fájdalmát.
de erősebb volt náluk a halál.

Friss virág nyílik mindig sírjukon,
szél itt csendben fúj át a kősoron.
Hallod egy árva kismadár dalát,
fájón zengi az élet balladát.

Elmúlik egyszer minden ami szép,
marad a fájdalom és egy emlék.

A mi vonatunk

Vonat fütty hasított az éjszaka csendjébe,
a kis Piroska csak úgy megszokottan zakatolt.
Barátságos hangja már hiányzott,
ő pedig kedves utasokra vágyott.
Minél többet szeretett volna vinni,
minél több csodás tájat felfedezni.
A peronon várták már a hajnali kelők,
van ki izgatottan gondolt rá, milyen lesz ő.
Milyen belül a fülke, kényelmes vagy kopott.
Annyi kérdés volt mi bennük megfogalmazódott.
Végre feltűnt az erdő között a kanyarban,
a vágánynál hatalmas tömeg gyülekezett.
Fogták sietve kezükbe a bőröndöt,
a közelgő vonat okozott izgalmat s örömöt.
Utaztak végre, ki ide, ki oda,
munkába vagy megérdemelt szabadságra.
Piroska önfeledten boldogan száguldott,
látta újra a csodásan hullámzó Balatont,
látta a hegyeket, fenyvesekkel teli dombokat,
szívébe zárta emlékként az illatukat.
Ma reggel is mint mindig, boldog volt,
nem tudta még ez az utolsó útja most.
Nincs rá szükség, erre többé nem jár a vonat,
rozsda lesz mi megeszi a vágányokat.
Ő múzeumba megy, hol nézheti kíváncsi tömeg.
De ő nem erre vágyott, neki más küldetése volt.
Szomorúan áll, vágyakozik, álmában újra zakatol,
rengeteg az utas kit ő visz, s füttye megint szól.
Hangosan dobog kicsi gép szíve, olyan hangosan,
felébredne ő, ha tudná rá még igenis szükség van!.

A szikra lángra lobbant

Hangod rezgése sejtelmes volt,
pedig csak a telefonon szólt.
Első perctől egy volt a hullámhosszunk,
éreztem egymásért így is ragaszkodunk.
Hallottam búgni a hangodat,
s melléd képzeltem már magamat.
Éreztem, túl nagy a kísértés,
a szikra lángra lobbant, most ég!

Egyedül

ittam!
igen ittam kicsit,
ne kérd számon,
az én dolgom,
s nem a tied.
most feledek,
alkohol mámorban
fetrengek.
jól érzem,
nem tetszik?
teszek rá,
velem a pohár
mi vetekszik.
iszom , ittam,
most nem értem
mi baj van?
végre nevetek!
mi bajom,
úgysem értitek!
segíteni nem tud senki,
csak magam,
egyedül
fogok belehalni.

Mi az

MI AZ
Haiku.
Írta.Ács nagy Éva

boldogság mi az
nem tudom de létezik
talán rám talál

Nem vagyok

költő csak komédiázom
életem kifigurázom

nem vagyok

költő csak van igaz vágyam
mert nevetek bánatomban

nem vagyok

költő különös valaki
csak próbálok bajt temetni

nem vagyok

poéta ki sír és nevet
ember vagyok én ki szeret
nevetve vagy éppen sírva
jobb ez így mint lent a sírba

Adok

Adok én enni az éhezőknek,
a fázóknak teremtek meleget, 
a rászorultaknak szeretetet.

Adok pénzt a nincstelen koldusnak,
ruhát szívesen az ágrólszakadtnak,
szívemből kerítek egy darabot.

Adok, tudom mert ha kell egyszer tán
én is kapok, ételt, meleget , ruhát,
szeretetet , kincset tán palotát.

Mit kapok érte , nekem többet ér,
boldog mosolyt, ez több minden kincsnél.
A szemekben örömöt ragyogást,
Uram nem kell nekem a palotád!

Van még valami

ma valakik tolvajnak tituláltak
vetettek volna oda hiénáknak
száz erővel nyúzták volna bőrömet
elvették már majdnem minden erőmet
így is sérült volt teljesen a lelkem
van még valami amit kibír testem

Mert ember vagyok

Nem tudhatod mily érzés mikor megaláznak,
szemed közé nagyot köpve néznek szolgának.
Nem tudod , hogy fáj mikor röhögnek arcodba,
nyáluk fröccsen rajtad gúnyosan mosolyogva.
Nem tudhatod milyen mikor semmibe vesznek,
a kutyáknak csontot is szívesebben vetnek.
Nem tudhatod milyen mikor hallgass a neved,
csak fogd be pofád, ne szólj, attól jobb a helyed.
Két szorgos kezemmel keresem a kenyerem,
s közben mindennap nyelem keserű keservem.
Ember vagyok én is, ha nem is diplomáztam,
jogom van élni ebben a kurva Országban!

Fehér lepelben

Könnyeimet törlőm fehér keszkenőbe,
testem öltöztettem, fehér lepedőbe.
Kezemet szorosan imára kulcsolom,
most száll el utolsó reményként sóhajom.

A fény felé tárom most csapzott lelkemet,
kérem az én Istenem, hogy segítsen meg.
Könnyeimből már töviskoszorút fontam,
esendő létemet , néked ajánlottam.

Átadom még bánatos gyötört szívemet,
kérem én , hogy dobogását most szüntesd meg.
Gyarló, roncs mivoltom most büszkén távozzon,
ne várd meg Istenem , hogy pokolba jusson.

Szabadíts meg végleg a mocskos énemtől,
ne legyen testem, lelkem tele a szennytől.
A mennyben már megtisztultan lépjek eléd,
tudom ,mert bízom talán megáld majd az ég.

Fehér lepelben menjek a túlsó partra,
fehér lélekkel szálljak fel a hajómra.
Imára kulcsolt kézzel keresztem fogom,
utolsó pillantás még drága otthonom!

Az idő halad

A fa is vénül
természet nem vet gátat
az idő halad

Örökre beborulhat

Nézd csak az ég alja pirkad,
de már nélküled kel a nap.
Hallgasd,hogy sírnak már a fák,
de nem nekünk rügyezi ki ágát.

A fák közt szellő suhan át,
hirdeti szívem magányát.
Ott a völgyben még megpihen,
hol patak folyik éppen sebesen.

Egyedül vagyok már látod,
kerestem egy valós álmot.
Igazán csak az enyém volt,
a másik oldal most erősebb ott.

Nélküled tanulok élni,
s mégis még újra remélni.
Bíztam a bűvös varázsban,
égtem a szerelem parazsában.

Most üres, halott a szívem,
ketté tört, vérzik a lelkem.
Érzem kergettem egy álmot,
s nem láttam a rideg valóságot.

Nézd bíborszínét az égnek,
szép, szép volt ez az ígéret.
Valahol most megy le a nap,
nálam most örökre beborulhat.

Nehéz

NEHÉZ
Haiku.
Írta:Ács nagy Éva

Nehéz az élet
senkit semmit nem kímél
van öröm mégis

Remény

Kicsiny de szép falu, hol én lakom,
egy nénike folyton kint ül a padon.
Csendet hallgatja a főtéren,
néha felhő vonul át az égen.
A néni most épp a kapuban áll,
postást lesi reménykedve, levelet vár.
Talán,, kiált,, most, most ír a fiam,
talán reménykedik eszébe jutottam!
De a postás köszönve elmegy mellette,
a néni néz némán, reményt veszve.
Bánatosan beballag , simogatja kutyáját,
nem vesztette el még egyetlen barátját.
Kimegy az udvarra , tyúkok elé kukoricát szór,
kis kakasa kukorékolása hálásan szól.
Aztán szép lassan kezébe veszi kapáját,
kiskertjében teszi a napi dolgát.
Csendben, némán nyeli le könnyeit,
most elvesztette egyetlen mindenét.
Estefelé házába megy, szép tiszta lett a kert,
a szobában fáradtan az ágyra hevert.
Nézi a plafont, kézét imára kulcsolja,
elalszik, boldogan gondol álmában a holnapra!

Zsuzsanánnak

Zsuzsanna kedves,
kérlek ma nevess.
Küldök néked virágot,
tudom hogy imádod.
Ajkad ma mosolyra fakadjon,
szemed boldogan ragyogjon.
Ékesítse zene a lelket
zengjen ma valami szépet.
Virággal, harmattal öntözlek,
szeretettel névnapodon köszöntlek.
Zsuzsanna kedves,
kérlek ma nevess.

 — 

Szeress már. Szonett. 73

Szerelemmel forrón epedek érted
Szemedben vágyom látni a csillogást
Emészt a vágy, várom a ragyogást
Érezzem , talán enyém a szerelmed

Mikor mellém érsz s közelemben vagy
Elfog a félelem, a remegés
Érzem eremben gyorsabb a lüktetés
Szeress már, bizonytalanságban ne hagy

Csak egy kicsi biztató jelet kérek
Csak egy mosolyt, s veled már nem félek
Akkor felettem végre kisüt a nap

Ó drága igaz édes remények
Segíts, legyen vége a szenvedésnek
Várom , bolond szívem szerelmet most kap

Mert ismerem őt

Fáradt nagyon most ,sápadt is kicsit,
arcán gondok barázdája virít.

Nevető szemek halványan néznek,
eltűntek belőle boldog fények.

De szíve még ugyanaz, úgy dobog ,
szeretteiért távolból lobog.
Nem boldog, a föld neki ott idegen,
itt van a hely , mi nem hagyja hidegen.

Meleg a szívében mindig itt van,
itt hol a kedves Somogyi domb van.
Kaposvár az ő egyetlen otthona,
legszívesebben nem hagyna el soha.

Zselic, Deseda, vagy a sétáló ,
neki mindennél előbbre való.
Máshol az arcán csak a honvágy trónol,
dicsérik, ő kiált, elég volt a szóból!

Haja lobog az utcán a szélben,
gondolatban itt időzik éppen.
Ismerősen jár, a Balaton partján,
ugrándozik a víz fodros hullámán.

Bikini vagy csak most Monokini,
teljesen mindegy ,imád fürödni.
Fáradt nagyon most, sápadt is kicsit,
de itthon jól tudom majd megerősödik.

Tudom én, igen nagyon jól tudom,
mert ismerem és szeretem nagyon!

Fáj Dalom 3.

nem gondoltam volna íly nehéz a fejem
próbálom emelni de nem merem
fejem nyakamon lelkesen bólintana
ha a fájdalom belé nem marna

Most ma neked

A hó lepi be temető felé az utat,
szemem titkon még most is arra felé kutat.
Rád gondolok mindig, most és megint,
mint életemben majd minden napon,

Őt éve volt hogy lelked tőlünk eltávozott,
de az emlék még él örökké itt bennünk,
Tudod igazán sosem feledünk.
Gyerekeinkkel most is szeretünk.

Hol van már az az egykori a 13 éves fiú,
kire minden apa büszke lenne s hiú.
Felnőtt már régen, szép száll nagy legény,
érzelmileg nélküled tán szegény.

A lányaink kirepültek, asszonyok lettek,
szeretnéd őket, s ők is szerethetnének.
Unokád van bájos szöszke, 5 éves,
látnád mikor mosolyog , mily édes!

Ma van újra a mindig várt születésnapod,
köszöntenélek , gyertyám lángja elhagyott.
Tortád nincs minek, éltet szeretet,
ma lennél 51 éves, nem ez a lényeg.

Nem vagy már velünk, pedig itt kéne még lenned,
velünk kellene még mindig ünnepelned!
Éltessen minden a túlvilágon,
légy boldog most csakis ezt kívánom!

Szerelem volt

A hold fényesen ránk világított,
a vágyunk szava bennünk suttogott.
Ezüstös fényárban úszott hajad,
tied lettem, egy röpke perc alatt.
Szemedben a szenvedély csillogott.
ránk ezer csillag fénysugara hullott.
Szerettelek az ezüstös fényben,
szerelem volt ott a holdas éjben.

Örök szerelem

Sétáltunk egykor, kéz a kézben,
fürödtünk még a napfényében.
Együtt ott boldogok is voltunk,
önfeledten kacagva andalogtunk.

Már akkor tudtam, hogy szeretlek,
hittem, örökké veled leszek.
De felettünk sötét lett az ég,
szívedet lepte el a féltékenység.

Viharos sötét napok jöttek,
szerelmesek kik most veszekedtek.
Elkerültük egymást évekre ,
merültünk a nagybetűs életbe.

Családunk lett, a másik nélkül,
feledni az igazit, tudtuk nem sikerül.
Titokban újra álmodoztunk,
az álomban még egypár voltunk.

Évek teltek, jöttek és mentek,
rád találtam, hála a véletlennek.
Most újra lángolva bizakodunk,
újra vagy mindig szerelmesek vagyunk.

Igaz szerelem egy van az életben,
azt az egyet őrzöm a szívemben.
Nem engedem ,hogy el sodródj mellőlem,
nem ismételheti magát a múlt, most nem!

Fáj Dalom 2.

fájdalom gyötri testem
átjárja mindenem
fáj a lét könnyezem
sírva a dolgom teszem

Fáj Dalom 1.

mozdulatom most béna
csak fájdalmat lélegzek néha
korcs inak nem mozdulnak
vannak csak de minek is vannak

Jéggé fagytam

Csontomig hatolt szavad után a hideg
szívem dobbanását fagyasztotta meg.
Ereimben jéggé vált a piros vér,
nem érzem a meleget, pedig testem kér!

Talán

tíz év múlva is itt állok
s nézek rád vágyakozón
talán akkor is suttogom
szeretlek most is nagyon

Kérlek

Szavaim ott rejtőznek minden dalban,
megbújnak valahol a lágy dallamban.
Szívem ott él örökké csak tebenned,
kérlek sokáig hadd éljen, még engedd!

Vajon

ki adja meg nekem a letűnt tegnapok varázsát
kitől kapom vissza azt ami talán nekem is járt
ki adja meg nekem az igazi boldog nevetést
kitől kapom meg a meg nem kapott forró ölelést
kitől kérhetem el ami életemből kimaradt
ki adja meg nekem a meg nem kapott holnapokat
ki vezet féltőn át szerelmesen az élet kapuján
kitől várjam hogy együtt megyünk a jövő holnapján

Örökké szeretsz

az erdőben mint madár éldegélek
boldogan a fák közt repkedem
álmaimban ott vagy te mindig velem
azóta szebbek a reggelek

ott ketten szabadon a mának élünk
nem számit sötét sem zord idő
holnap idegen zajától sem félünk
mert miénk a szerelmi erő

szól hív vágyó szava a szenvedélynek
természet lágy ölén feléled
engedünk a csábítás istenének
örökké szeretsz ott ígéred

Ha velem lenne

HA VELEM LENNE
Szonett 2.
Írta :ÁCS nagy Éva


Táncparkett ördöge ha velem lenne,
Szép szoknyám felvenném nagyon sietve,
Nem menne el senkinek sem jó kedve,
Ha táncparketton táncolnék benne.

Felvenném én az aranycipellőmet,
Legszebb ékemről sem feledkeznék el,
A legszebb mosolyom neked megfelel.
Letudnám én akkor minden terhemet.

Táncparketton táncolnék csak neked,
Egy jó ritmusra testünk együtt éled.
Megbűvöl ez a varázstánc engem.

Elbűvölt ott a tengerkék szemed,
Táncparkett ördöge lettem veled.
Csak neked dobog akkor ott a szívem.

Nagyi (Születésnapodra)

most megint csak rád rád gondolok
eszembe jutnak a tegnapok
mikor virágért puszit kaptam 
én csak álltam ott s mosolyogtam

emlékezem a boldog tegnapra
szaladtam a réten feléd kacagva
örültél s meséltél mindig nekem
perceim hozzád bújva töltöttem

sírtam értünk ha elkellet válnunk
mert szertefoszlott a valos álmunk
nyújtanám csokrom de már nem lehet
hiába van bennem még szeretet

mégis vagy nekem a mindennapokon
könnyezel könnyemmel a sorsomon
örömömben velem boldogan nevetsz
tudom a túlvilágon is szeretsz

Zord halál

Nem is tudom, hogy írjam, pótanyámért, 
barátnőmért,a gyerekkori emlékekért!
Szeretlek..


Zord halál

te senkit semmit nem kímélsz
mindenkit egyszer utol érsz
miért nem vártál még kicsit
miért sújtottál le pont itt

fiatal volt még hogy mátkád legyen
volt még sok dolga mit itt megtegyen
zord halál te álnok és kegyetlen
ki vagy hogy elkerülni lehetetlen

utánad marad gyász a fájdalom
a temetőben meg a sírhalom
ember nézd csak mi lesz majd belőled
magadon hordozod a sírkövet

könnyes szemek virággal hintenek
még őket rút halál lenem győzted
még él a szívükben a szeretet
nem győzöd le az emlékeket

Csókod Íze

CSÓKOD ÍZE
Szonett 1
Írta:Ács nagy Éva

Félek a túlvilági szerelemtől
Félek érezni csókjaid ízét
Félek mert itt nem érzem melegét
Szeretnék csókot kapni kedvesemtől

Félek az éj hangos zajaitól
Mert feltépik az égető sebet
Bennem örökre halott a szeretet
Kérlek, szabadíts meg fájdalmaimtól

Szerelmeddel tartsd bennem a lelket
Kezeiddel simogasd lágyan a testet
Érezni akarom tested melegét

Veled szenvedélyes már az élet
A túlvilág ide már nem férhet
Most akarom érezni csókod ízét

Virág lettem

egy szál rózsa nyílt a kertben
frissen azonnal leszedtem
bűvös illat elvarázsolt
szépsége szívemig hatolt
pillanatra virág lettem
szépséges üde harmatos

Arinak

Arinak

Gyöngyvirággal akartalak köszönteni,
üde friss illatával elárasztani.
Harmatcseppekkel ma megöntözni,
a világ minden kincsét neked adni.
Neved napján köszöntlek én,
szeretlek drága nővérkém!
Kívánom neked a mai napon,
boldogan haladj az utadon!

Lettem én

gondolataimba merülve
néztem merengve a semmibe
onnét jöttem én a semmiből
léptem elő sűrű ködéből
lettem én nem is tudom minek
születtem senkinek semminek