Két viasztest áll egymástól nagyon távol,
kanócuk ég, testük egymásért lángol.
Állnak, csendben, nézik vágyakozva egymást,
várják a szenvedélyes eggyé olvadást.
Testük hirtelen életre kel, megmozdul,
fehér viaszkezük kérőn egymásért nyúl.
Zeneszó hallatszik az éji csendben,
hirtelen,elindulnak egyszerre mindketten.
Ritmusra égnek egy utolsót együtt,
táncunk ritmusa hirdeti fogyó szerelmük.
Tangóznak, szerelemben olvadoznak,
ölelkeznek, lángolva a végső útnak.
De az utolsó röpke mámor az övék,
most egyre tüzesebb, forróbb az ölelés.
Táncolnak, csend lett, a zene elhallgat,
észre sem vették,hogy örökre elfogytak.
Voltak ők, vágyakoztak, egymásért égtek,
de most már végleg kialudtak a fények.
Kanócuk maradványa összeolvadva,
ez számukra az elmúlás pillanata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése