Csak hallgatom, Apámnak

Csak hallgatom
Apámnak

Nem szólt,ült némán a körtefa alatt,
kezében volt egy ócska szalmakalap.
Nézett csak csendben, nézett maga elé,
szemlesütve, fejet emelt a nap felé.
Arcán barázda, a gond ekéje,
jelét a sors, jó mélyre véste.
Egyszer csak hirtelen megszólalt,
nem tudom milyen lesz a holnap.
Mondja, sorolja a régi mesét,
eleveníti fel az ő történetét.
Nem szóltam semmit, hogy már tudom,
nyugodt arccal megint, végighallgatom.
Nem könnyű élet ,mi neki jutott,
szemem csillog, sírt, hangom elcsuklott.
Ő csak mondja, mesél nekem tovább,
eleveníti fel szép sorban sorsát.
Öröm könnyet látok a szemében,
így vagy úgy látod, ezt is megértem.
Boldog, hogy mesélhet, hogy hallgatom,
drága apa, ezt feledni nem fogom!