(Bencéért, Éváért)
Látjátok feleim, meghalt a költő,
rajta van már az ünnepi felöltő.
De arcán mosoly és nyugalom,
kezében illatozik virághalom.
Szíve nem bírt itt már dobogni,
asszonya nélkül nem tudott élni.
Magában hordozta fájó bánatát,
hallotta asszonya hívó hangját.
Nélküle egyedül volt, már nem élt,
nélküle magányos volt az éj, s ő félt.
Látjátok feleim, ez az igaz szerelem,
ez, mely elkísérte őket egy évtizeden.
Méltón és boldogan távozott,
utána ment, kiért vágyakozott.
Márt itt nem érdekelte semmi,
várta, várta, mikor kell menni.
Látjátok, most előtte üres a papír
már nem ír, örökre magába zárja a sír.
De ha keresed őket, mindig megleled,
mert leírták szinte az egész életet.
Verseik, gondolataik itt maradtak,
ránk hagyták most, ránk s az utókornak.
Látjátok hát , nem éltek ők hiába,
s hogy voltak , kezünket kulcsoljuk imára.
Mert fények voltak ők a sötétségben,
utat mutattak nekünk a sűrű ködben.
S mi tanultunk tőlük, mert mindent adtak,
mit tudtak ők, másoknak is szívesen átadtak.
Látjátok feleim, most gyászolni kéne,
gyászolunk is, de az ő szívükben ott a béke.
Én az egyszerű kisember sosem feledek,
Éva, Bence , örülök, hogy ismerhettelek,
Könnyes szemmel mondom , ég legyen veletek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése