PIROS ALMA

PIROS ALMA
Haiku
Írta:Ács nagy Éva

Édes és piros
harapok belé nagyot
íze zamatos

Mert megette

Volt karácsonyi ajándékom,sok év után,
a fene egye meg, mert megette!
Sokáig nem örülhettem kedvemre,
zaciban volt a nyakláncom,
hittem most örökre megtarthatom.
A fene egye meg, mert megette!
Most beadhatom megint, tán örökre,
eddig tartott a karácsony öröme.
A fene egye meg, mert megette!
Rohadt világ, hát miért szívod vérem,
pedig nem sok amit kértem!
A fene egye meg, már megette!

Pénztelen világ

Lyukas a zseb, üres a has
pedig enned kell, hogy dolgozhass.
Adó a csekk , fizetésed megy erre,
ez az idegeid lassú őrlődése.
Rettegsz, hogy jön a végrehajtó,
s nem lesz házad, marad az aluljáró.
Koszos kövén fekszel mely hideg,
nem kell félned,hogy lesz meleged.
Kalapod tartod, koldulni fogsz,
különben csontsoványra fogysz!
Ha adnak eszel, ha nem akkor éhezel,
takarod papír, hálótársad a remény.
Remény ,hogy egyszer lesz pénzed,
újra lesz szép házad valós életed.
Lesz csekkmentes felépített otthonod,
a ha kell bundával béleled ki az aluljárót!

Léleksirató

Tegnapként a mérged átfúrta lelkem,
viaszfehérré változtatta bőrszínem.
Szívem megállt, már nem is dobogott,
s rájöttem rothadó halott vagyok.
Mozdulatlanul, ernyedten fekszem,
jéghideg, kihűlt merev a testem.
A mérged eltalált, alaposan hatott,
nézz rám drágám, most akkor mi vagyok?
Semmi, csupán csak egy viaszfehér test,
semmi, érzelem nélküli halott kedves!!
Nézz rám még egyszer és temess,
nézz csak, most akkor hát nevess!

Éled a Tavasz

A hó alatt már éled a Tavasz,
a deres fa is lassan rügyet fakaszt.
Olvadozni kezd minden mi jeges,
közeleg látom jelét, jön a meleg.
Felenged végre -e fagyott világ,
újra süt a nap, amott nyílik a virág.
Apró kismadár is, dalolva vígan száll,
örül, átjárja testét az első napsugár.
A fák közt kis patak vize rohanni kezd,
partján áll egy boldog gyermeksereg.
A friss levegőn kergetőzve játszanak,
Tavasz van végre,,így kiáltanak!
Hóvirág! látod?A hó alatt már éled a Tavasz!

Ugye nem álom

Reménykedem, nem álom, hogy megint itt vagy,
szíved dobbanása hamis vágyakat nem ad.
Valóban itt vagy újra, végleg hazatértél,
nem pedig zord ,sötét halálra ítéltél.
Ugye nem lesz játékszered az érzelem,
talán mégis igazi ez a szerelem!

Van-e láng

Nyisd ki kedvesem szemed,
hadd lássam meg tükörképemet.
Hadd lássam meg színében,
van -e benne láng, igaz szerelem.
Tudni akarom a jövő reményét,
két szerelmes szívnek közös életét.

Ott voltam újra

Csodásat mesélt nekem a szél,
fülembe süvített, most ne félj!
Játszom neked varázslatos zenét,
benne láthatod kedvesed lelkét.

Simogatta lágyan szívemet,
most a szerelem, ismét ölelt.
Érintésére éreztem a múltat,
láttam szemét, megint ragyoghat.

A szélben hallottam a hangját,
nekem énekelte, kedvenc dalát.
Reszkettem,remegtem, álmodtam,
pillanatra szinte újra ott voltam.

Ott a rég feledett múltban,
ott , régi kedvesem karjában.
A szél lágyan csak játszott tovább,
feltépte a múlt, csodás pillanatát!

Maszkabál

Egy éjre most álarcot öltünk,
egy éjre más bőrébe bújunk,
mások leszünk,álarcot viselünk,
ezen az éjen indul a maszkabál,
ezen az éjen farsang ünnepe vár,

Táncolj, forogj, most nevess, feledj,
ezen az éjen mindent lehet,
királylányok és hercegek hada,
ölelkezik itt végre mesék java,
csillog és villog, pompázik a terem,

Elönt a boldogság, érzelem,
angyalok ördögökkel vonulnak,
boszorkányok seprűn lovagolnak,
örvendj, holnap úgyis visszatérnek,
a hétköznapi szürke kisemberek.

EGY DAL AZ ÉJBEN

Néztem utána, kint a kapuban,
a szél zenélt búsan, magányomban.
Árva falevél hullt a vállamra,
gyógyírt hozott a fájdalomra.

Maradt belőle egy emlék, egy dal,
egy pillanatnyi lágy fuvallat,
Egy régi szerelmi vallomás
de illúzió volt,zord látomás.


Árnyékként követte végig szemem,
de nem láttam többé, eltűnt hirtelen.
Köddé vált azon a fájó éjszakán,
hiába kerestem az út porán.

Lestem, kétségbeesve lába nyomát,
de szél ráfújta a maga homokját.
Zokogtam, összeroskadtam, sírtam,
s a szélben ott, egyedül maradtam.

Hívj

Hívj,
s én boldogan megyek,
szólj,
s nem leszek képzelet!

Mond miért

mond miért kisértesz álmaimban
miért figyeled még most is léptem
nem volt még elég
az álmom csak az enyém
mond miért nem nyugszol holtodban
miért kísért még most is szellemed
nem volt még elég
az életem csak az enyém
nem látod szenvedek
mond miért

Beengedtem

beengedtem a csendet kapumon
hagytam hadd pihenjen vállamon
járja át teljesen testem zegzugát
adja át nekem a béke nyugalmát

beengedtem a szerelmet ablakomon
vágytam rá hogy szívembe hatoljon
hagytam járja át lelkem teljesen
érezem őt mi az igaz szerelem

beengedtem az életet házamba
hadd osztozon velem a magányba
legyen szívesen látott vendég nálam
ez minden semmi mást nem kívántam

Végig kísér

ott voltam boldog
hol összeértek a dombok
ott lent a völgyben
szaladtam én a réten
egy kis sárga házban
egy asszony ölelő karjában
ott kacagtam önfeledtem
Istenem sosem feledem
a gyermekkor itt van bennem
kísér egy egész életen

Távol vagy

(Nővéremnek
Ritának)

Távol vagy nagyon most tőlem,
kezed nem fogom, el sem érem
hangod elveszett,nem hallom
mosolyod arcodon nem látom!,

Tudom vágyakozol haza,
mert szól neked hívó szava
messze vagy idegenben,
szíved nincs ott jó helyen.

Itthon Somogyban vagy otthon,
hol egykor szaladtál felfelé a dombon,
hol kergeted a labdát a pályán,
s gondolkodtál, egy fiatal álmán.

Hol szerelmes lettél először,
zokogtál minden közönyön
megértél itt sok örömöt, bánatot,
itt tini éned ellene lázadott.

Néha úgy érzed nincs itt helyed,
ez lesz a föld mely téged betemet
itt születtél, itt halsz meg,
itt , mert ő ad erőt, ő nevelt.

Csalódás

Más ölel már, nem az én karom,
más csókja csattan arcodon,
Mást hozol lázba, nem engem,
más után hajt a szerelem.

Máshoz szól szavad kedvesen,
magány az lett , az én kedvesem.
Szívemben nagy űrt hagytál,
tudod egyáltalán mit okoztál?

Haza várnak

ölelő karok feléd nyúlnak,
búcsút intve a fájó múltnak.
szerető szívek neked dobognak,
reményt adva az új napoknak.
állnak, várnak kint a kapuban,
lépted ismerős, te vagy valóban.
hazatértél már, itt a helyed,
veled vannak ők, kik szeretnek.
ne menj el soha többé,
maradj ott, velük örökké.

Tánc a tűz körül

Csendesen ültem a tűz körül
és láng perzselt,melegített belül.
Néztem némán a szikráját,
hallgatag csodáltam fényes lángját.

Pattogott, ropogott a lángokban,
valamit álmodtam és vágytam.
Nem is értettem akkor hirtelen,
hogy mi ez, mi történik velem?.

Lábam mozdult, táncolni akartam,
a ringató ritmusnak adni magam.
Örökké őrizni azt a tűzet,
hirdetni égő szerelmünket.

Életre kelt bennem a tánc,
befonta testem a tűzlánc.
Testemben izzott , mint parázs,
nem volt ez más, csodás varázs!

Zuhanok

Nézek magam elé, könnyeim hullnak,
búcsút intek minden szépnek, újnak.
Valamikor régen még én is álmodtam,
valamikor szépre jóra vágytam.
De mára a tiszta valóság annyi,
sötét veremben fogok rothadni.

A féreg is érdemesebb -e világra,
mint én, mert szívem mélyét már átrágta.
Mikor végre hittem, kijöttem belőle
esek vissza a vermem legmélyére.
Zuhanok, nincsenek már gondolatok,
csak üres tér,lélekben halott vagyok.

Nincs miben hinnem, nincs erőm,
hitem sincs, maradt a néma közöny.
Görcs rángatja fonnyadozó arcomat.
bűnös lelkem nem lel békét, nyugalmat.
A féreg hatalma alá kerültem,
s én általa, mindenem elvesztettem.

Egykori magamat, ki valaha voltam,
most féreg járta testben fuldokoltam.
Feltámadni vermemből már nincs erő,
a tehetetlenség győz, ő most a nyerő.
S csak nézek lomhán , semmibe meredve,
a kilátástalan jövőtől megijedve!

Sohasem szólt nekem

SOHASEM SZÓLT NEKEM
Szonett 67.
Írta:Ács nagy Éva

Még nem szólt ablakom alatt szerenád
Nem hallottam sírni hegedű szavát
Nem énekelték a szerelem dalát
Vázámban nem illatozott a rózsád

Nem tudom milyen ébredni zenére
Vágyakozni valaki szerelmére
Titkon vágytam a szerenádos éjre
Vágytam simogató szerető kézre

Nem adhattam a vallomásért rózsát
Nem éreztem az éj szerelmes csókját
Van egyáltalán igazi szerenád

Vágytam a zeneszótól hangos éjre
Áhítoztam, majd meghaltam érte
De nem nekem szólt szerelmi ódád

Számoló

Egy kettő három négy,
lábam jó nagyokat lép,
négy öt hat,és a hét,
kívánom soká még,
kilenc tíz, kell a víz,
sorsom jó előre visz.
kortyolok nagyokat,
számolom a napokat.

Nélküled

Nélküled telnek el az éjszakák,
ölelnélek, de hiába hajt a vágy.
Nélküled telnek el a nappalok,
simogatnálak,de kezek mozdulatlanok.
Nélküled telnek el óráim, perceim,
nevethetnék, de hullnak a könnyeim.
Nélküled üres, halott a szívem,
jéghideg érzelem nélküli a testem.
Nem melegítenek ölelő karok,
egyedül félek, magam vagyok.
Nélküled telik el már az életem,
egyedül nagyon hamar öregszem.
Kihűlt bennem a vágy az érzelem,
magány ez tudom, múlt a szerelem.

Vágy

Nézd csak, szívem dobbant,
látod, lángra lobbant.
Éget, perzsel-e tűz,
vágy az mi feléd űz!

Csak járom

Járom a végtelennek tűnő utam,
helyzetem zord, kilátástalan,
befújta a szél,
nincs remény!
Zúdult rá hatalmas lavina,
betemetett,
kijönni nem tudok alóla.
Járom az utam, lassan tán vége,
s ott a távolban
felébred egy szebb nap reménye!

A magány foglya

Átkozott hajnal,
előbb jöttél,
nem könyörültél.
Elvitted a szenvedélyt,
az éj vágyódó örvényét.
A magány foglya vagyok,
körbevesznek csukott ajtók.
Átkozott hajnal,
szerettelek,de most
várhattál volna.
Elmúlt a varázsa az éjnek,
magam maradtam,
s te lettél a győztes.