Utam során, kartonpapír lakásokat láttam,
alagutak mellet, hol elrobogott a vonat.
Sóhajtásom szinte fájt, egekig hatolt,
szemem itt mindenütt látott nyomort!
Úristen mi ez, mennyi a szegény nincstelen,
kiknek már nincs biztos fedél fejük felett.
Álmodoztak pedig, tán ők is egykor,
vágytak házuk udvarán állni autót.
S ehelyett mi van, tákolt ház bokrok mellett
házuk teteje szakadt, nylonnal fedett.
Penészes foltok vannak keseredett lelkeken,
több helyen vérző seb, gyötört szíveken.
Arcukon nincs vágy, csak beletörődés mély nyoma,
21. század végső, örökölt, embertelen nyomora.
Tépett , koszos ruhákon izzadtság cseppek,
a nincstelenség mint lepra, ma hamar terjed.
Mezítlábas talpukon, cipő helyet fekély,
orvoshoz jutni nem lehet, nekik nincs esély!
Nézzem csak őket , csupán pár pillanat volt,
szívem fáj , szemem sarkából könny csorgott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése