Írta:Ács Nagy Éva
Valahol a fák hűs ágai alatt,
hol fűre lépni még mindig szabad.
A szellő öröm táncot jár a réten,
a napfény elveszik az ég kékjében.
Ott rohan boldogan egy szöszi gyerek,
szeme barna, haja kóc, arca kerek.
Ha tudna, lepkét kergetne éppen,
de virágcsokor van, mindkét kezében.
Szalad, ahogy tud, kacagva a mezőn,
mire a fákhoz ér, kész hölgy, megnőtt.
Már nem kicsi gyámoltalan lány többé,
az idő, természet érlelte nővé.
Nem lepkék járnak már az ő eszébe,
most esett az első szerelem tűzébe.
Kérője is akadt, derék jó legény,
a boldogságukra van igaz remény.
Megy némán, gondolkodva előre,
megint megy ki a kedves mezőre.
És a fákhoz érve láss megint csodát,
ringatja kezében kicsi porontyát.
Feleség és anya lett, és boldog,
mindig mosolyog, pedig vannak gondok.
Szeme egy derék emberre ragyog,
ki lehozta már az összes csillagot.
Rá nézel, mit látsz, már kendő a fején,
párja nincs, keze simít, hűlt helyén.
Szíve üres, magány lett a társa,
messze van szeretett kis családja.
Temetőben nyíló fekete rózsa,
koszorú van már, fejfára akasztva.
Valahol a fák hűs ágai alatt,
hol fűre lépni még mindig szabad.
A szellő öröm táncot jár a réten,
a napfény elveszik az ég kékjében.
Mint a pillanat, suhantak évek,
lassan, észrevétlen, elszállt egy élet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése